Próbáltam kikerülni, vagyis inkább elnapolni, de valahogy nem lehet. Vannak olyan napok, amikor azt érzem, hogy a dolgok csak megtörténnek általam, és ez az olyan alkotó tevékenységeknél, mint például az írás, fokozottan igaz. Egy-egy cikk, egy-egy téma mintha egyszer csak önálló életre kelne és kikövetelné, hogy megírjam...én meg csak remélem, hogy az érzésekhez megtalálom a szavakat.
Bármerre megyek, mindenhol szembejön, minden kis apróság formálja, sarkítja a véleményemet, gondolataimat, mely gondolatok egyelőre lilás-kékes ködként gomolyognak, sűrűsödnek, formálódnak a szinapszisaimban. Mi motivál? Mennyire mások az emberek? És főképp: mennyire mások férfiak és nők? Mi köze ennek az egésznek hozzám?
Freud óta tudjuk, hogy mindennek két oka van, mindent két dolog mozgat az emberben, ezek pedig a szexualitás és az agresszió. Ennek a kettőnek az aránya, illetve az ezen ösztönök és a társadalmi normák általi elnyomás között feszülő ellentéteket tette felelőssé minden pszichikai defektért, betegségekért, mindenért. Mi köze ennek az előző kérdésekhez? Egyszerű. A férfiakat inkább az agresszió, a nőket pedig a szexualitás mozgatja.
A férfiak azok, akik magányos farkasként küzdenek azért, hogy ők legyenek a legjobbak, a legjobban keresők, a legerősebbek, a céljuk, hogy felülmúlják a többieket. Ebbe pedig nem fér bele az edzőpartner. Miért? Mert nincs rá szükségük. Mert nem mutatkozhatnak gyengén, nem adhatják ki a titkait - legyen az vetélytárs, vagy préda.
A nők ezzel szemben tapasztalatot gyűjtenek. Trendekről, ideálokról, szexről, gyereknevelésről. Meg akarják szerezni az alfahímet, aki majd ranghoz juttatja őket, jóléthez, ehhez pedig a szexualitást kell olyan szintre nyomni, ahonnan már egyszerűen nem tudnak másfelé nézni, két lábon járó feromonbombává kell válni. Nincs más út.
Hosszú évezredek evolúciós kódjait nehéz pikk-pakk felülírni. A kellemetlenül szabad társadalom egyre nagyobb tered enged, nincsenek meg a keretek, ettől sokan összezavarodtak - annyi mindent szabad, hogy mindenbe belekapnak, mindent kipróbálnak, csak mert lehet - miközben a férfi valójában visszavágyik a bokorba mamutot vadászni, a nő pedig őrizné a tüzet, miközben a frissen szedett bogyókkal eteti a gyereket. Sztereotípia? Persze hogy az. Igaz? Persze hogy az. Emberek vagyunk, nem ufók, Darwin nem beszélt hülyeségeket, el kell fogadnunk a genetikai és biológiai mivoltunkat, különben az egészet megette a fene. Férfiak és nők agya, érzékelése, preferenciái az évezredes fejlődés hatására differencializálódtak - bár a politika próbálja bizonygatni, hogy férfi és nő egyenlő, a tudomány ezt megcáfolni látszik - és mindez megkerülhetetlen.
Az edzéseinket egy csomó dolog határozza meg a pillanatnyi hangulattól a célokon át egészen a személyiségünkig. Abban mindenki egyetért, hogy a sportnál tisztábban sehol sem jön elő, milyenek is vagyunk. És ez itt a lényeg - muszáj önvizsgálatot gyakorolni, hogy kiderüljön, mire is vágyunk, mire van szükségünk.
Én hét éve élek a súlyom és kinézetem körüli vitahurrikánban. Nem nézek ki rosszul, de sokak áldozatos munkájának köszönhetően a tudás és az érzés halmazának nem nagyon van metszete. Tudom mit kellene látnom a tükörben, de a tükör egészen mást mutat.
Ugyanezek az emberek próbáltak motiválni is. És lassan elfogytak az eszközök. Az erőltetéstől dacos lettem, a rámhagyástól ellustultam, a dicsérettel elteltem. Mert tudtam, hogy bármit csinálok, ők bármit mondanak, megmaradnak nekem. És én ezt gusztustalanul kihasználtam, visszaéltem vele, kierőszakolt ígéretek be nem tartásával, ráhagyással, veszekedések hosszú sorával. De közben mindig hallottam, amit mondanak, és szépen lassan elhittem - hogy nem vagyok elég jó, sem kitartó, hazug vagyok, lusta és semmirekellő, de szép semmiképpen.
Közeli ismerősökkel nem érdemes olyan dolgokat csinálni, amihez amúgy nincs kedvünk, amiben szenvedünk. Célokat ne velük tűzzünk ki, ne velük menjünk futni, ne velük tervezzük be a fogyókúrát. Mert őket mindig meg fogjuk tudni győzni, hogy most miért nem edzünk, miért fért bele az a fagyikehely vagy miért csak holnapután állunk neki ennek az egész marhaságnak. Jó kifogás sose rossz - és ők elfogadják, mert szeretnek bennünket, mert tudják, legközelebb mi tesszük meg nekik ugyanezt, vagy csak nem vállalják fel a konfliktust. Az érvekre csattognak az ellenérvek, jól ismerve a másikat és érvelési technikáját mindenre felkészülve magyarázzuk meg nekik és magunknak, miért jobb még egy film mint ugyanannyi idő futás, majd utána önutálatból még letolunk a film mellé egy csomag popcornt némi csokival.
Végigcsináltam. Éveken át. Az elhatározásaimban mára senki nem hisz, 3 hetet adtak, hogy addig fogom bírni (most tartok az első hét végén). Nem tudják, mit mondjanak, dicsérjenek vagy motiváljanak, felidegesítem magam a kritikán vagy elfogadom, így inkább nem mondanak semmit. És egész eddig itt buktam meg. Ha senkit nem érdeklek, minek csinálni? Ha nem látja senki, ha így is jó vagyok...miért szenvedjek?
Mindig meg tudtam magyarázni. Figyelmen kívül hagytam, jól vagyok így, ha szeret olyannak szeret amilyen vagyok, csak át akar alakítani, miért csesztetsz, miért nem csesztetsz, és a végén mindig kiborultam, hogy tudom, mit kellene csinálnom, de egyszerűen képtelen vagyok rá. És tudtam, éreztem: amíg rendszer és felügyelet volt, amíg volt valaki főnökként a sarkamban, amíg meg kellett felelni - addig ment. És innentől már csak idő kérdése volt, kit találok erre a szerepre.
Kell a visszajelzés. Igen, jó egyedül elmenni futni, de mégjobb, ha van kivel megbeszélni utána mennyire szar volt az eső, milyen volt amikor kibicsaklott a bokám, milyen szép volt az a furcsa madár. A nő megfigyel, adatot gyűjt és tapasztalatot oszt meg. Nem kell, hogy közben beszéljünk. Nem kell, hogy egymásra figyeljünk. Csak legyen ott. Az élményért, a tapasztalatért és a lehetőségért, hogy elkapjon, ha éppen megzuhannék.
És itt a másik motiváció. Hogy ha ő bírja, én is bírom. Annak az esélye, hogy ugyanakkor jön a holtpont, ráadásul ezt be is ismeritek mindketten, mondhatni 0. Amíg pedig az egyik fut...addig fut a másik is. Végigmenne egyedül is, igen...a lábaid, a tüdőd, a véred ugyanazok. De az agyad tudja, a füled hallja, a szemed látja, hogy tudomást fognak szerezni a gyengeségedről. Így nem állsz meg. Mész tovább.
Nőből vagyok. Mások szemén át látom magamat. Kell a csapat, a valahova tartozás, ehhez pedig el kell fogadtatni magad, ehhez a csoport szemével kell látnod magad. Hiába felelsz meg magadnak, ha a társadalom kivet magából. Bárki hitegetheti magát, hogy csak az önszeretet a fontos, hogy csak magunkért kell csinálni, csak mi vagyunk, mások nem érdekelnek. Bullshit. Minden a szex miatt van. Az pedig jobb esetben társas foglalkozás.
Társat akarunk szerezni, ki akarunk tűnni, mi más ez, ha nem másoknak megfelelés? Minden egyes kicsi vacakot lefaragnánk a tökéletlenségünkből - hogy ne bánthassanak. Mindig a mások a fontosak. Akik néznek. Akiknek meg kell felelni. Akik ezzel motiválnak.
De odáig egyedül kell elvergődni. Neked kell felhúzni a rohadt futócipőt, megemelni a seggedet, elmenni a Meki előtt anélkül, hogy egy fillért is otthagynál. Nem lesz, aki kirúgja a kezedből a gumicukros zacskót, aki ostorral végighajt a pályán. Lesz (talán), aki ott lesz - és néz. Mert ha melletted fut, sem az a lényeg, hogy ő is fut - hanem hogy lát. Hogy meg kell felelni.
Nem fognak segíteni. Nem tudnak. Nem járták végig az utadat, nem tudják, mit mondjanak, nem tudják, mit vársz. Más emberek, más tapasztalatokkal, más problémákkal. Nem ők törték be az állukat görkorcsolyával való esés következményeként, nem ők zokogtak a medence szélén a korlátba kapaszkodva az első úszásleckén, nem ők hallgatták éveken át a testsúlyodra vonatkozó megjegyzéseket, nem őket tartották napi terrorban a mérleggel. Fogalmuk sincs arról, ki vagy. És ez a legfőbb kérdés - te tudod?
Tudod, hogy miért csinálod? Hogy mit akarsz elérni? Amíg ezekre a kérdésekre nem tudod zsigerből, belső bizsergéses biztonsággal a választ, a 'hogyan' nem érdekes. Mert a helyes sorrend mindig a miért-mit-hogyan kell legyen. És mindig a miért az, ami előbbre visz. Ami még egyet lendít a lábadon, ami a fehérjéért nyúl, ami túlmorogja a gyomorkorgást. A miért az, amiért küzdhetsz. Ez az, amiért felállhatsz, amiért felépíted a hogyan-t, a kivel-t és a mikor-t.
És ez az, amiért a végén kiröhögheted mindazokat, akik végigvittek rajta - csupán azzal, hogy néztek.
Utolsó kommentek