Callo vagyok, helló. :)
Hol is kezdjem... Nem futok régóta, egy éve, többé-kevésbé rendszeresen. Általános iskolában és gimnáziumban rendszeresen és sokat sportoltam, aztán úgy 16 éves korom táján a térdem meggondolta magát, és a térdkalácsom elkezdett ficamodni. Akkor a többedik ficam után az akkori orvosom eltiltott a sportjaimtól, s csak a futás-úszás-biciklizés szentháromságot engedélyezte.
Mivel világéletemben csapatsportoltam, akkor ezek szóba se jöttek, futni mindig is utáltam, inkább megkergültem fél évre a sport hiányától, majd belenyugodtam, hogy ez van. A franc sem kívánja magának a combtőtől bokáig tartó gipszsínt, fájdalmat, az egy hónapos bicegéseket, ne adj' isten műtétet, és a folyamatos félelmet, hogy mikor megy ki megint.
Ezzel így nyugodtan el is voltam egyetem közepéig, majd amikor 3 év után otthon, takarítás közben megint kiugrott, na az az igazán priceless érzés. Meg persze a mentősökkel poénkodni a János traumáig, mert éreztem, hogy ez most a szokásosnál is rosszabb. Ott viszont gyorsan elláttak, röntgenen sem látszott semmi extrább, viszont ismét szóba került a műtét, immáron komolyabb hangnemben. Sóhajtottam. Majd nekiálltam orvost keresni.
Találtam is, végül a Sportkórházban kötöttem ki, s a sérüléseim történetére való tekintettel már az orvossal történő első találkozásról műtéti előjegyzéssel jöttem el. 2010 augusztus végén meg is lett operálva a kedvenc térdem, kaptam bele két csinos csavart, mellé mankót, külső rögzítőt hat hétre, az első két hétre pedig szigorú ágynyugalmat. Négy hét után kezdhettem gyógytornázni, és a fene gondolta még a műtét előtt, hogy pezsgőt bontunk majd januárban, amikor újra sikerült leguggolnom.
Februárban zöld jelzést kaptam a sporthoz, persze én agyatlan hülye kézilabdaedzésre mentem (mondjuk megengedte az orvosom és a gyógytornászom is), ami után persze bucira dagadt térddel újra elfelejthettem jó egy hónapig, h bármi mást is csináljak vele a fekvésen és a jegelésen kívül.
Végül április elején, többek között egy baráti fejmosásnak köszönhetően félretettem az ellenérzéseimet, kerestem egy 5 km-es edzéstervet és lementem a szigetre. Futni. Eleinte inkább tragikomédiába illett az egész művelet, kicsit sántikálva, "teleszart" gatyával, de egyre jobban ment. Májusban jött a műtét 2.0, amikor kivették a csavarjaimat, akkor megint egy kis pihenő következett (a térdem meg kellemesen amorf már a vágásoktól, hegektől).
Aztán elmentem Nike bulifutásokra (ingyenpóló, jeeeee), megvettem életem első futócipőjét (azóta is szerelmes vagyok belé, bár a méretválasztást picit elcsesztem, de ennek csak egy bőrkeményedés lett az eredménye a jobb öregujjamon, de nem ez a lábam legnagyobb szépséghibája), futóra olvastam magam, s még Trióra is beneveztünk. Persze aztán augusztusban megint elcsúsztak az edzéseim, s így csak az 5 km-s távot vállaltam be. Ez is megvolt, ennek örömére kellemesen hátradőltem, visszaszoktam a cigire és a futócipőm közelébe sem mentem idén januárig.
Közben ugye volt egy szilveszter, meg egy elhatározás is, hogy ne legyek már szalvétanyúl, papírjaguár és társai, csak le kéne futni azt a félmaratont. (Halkan jegyzem meg, de ha már félmaraton, akkor idenekemazoroszlánt, és ha sikerül az első fm, akkor rámegyek a mániára.) A januári felkészülés ígéretesen indult, imádtam 0 fokban futni a szigeten, a kondim is szépen alakult, a cigit is letettem. Aztán -10 azért már hideg volt, így megint cigi-no futás, február közepétől meg cigi és futás. (Ezúton is gratulálok magamnak.)
Végül elérkezett április 1., eddigre azért már túl voltam pár 15-18 kilis futáson (kivilágított szigeten, ójajj, deszeretem), mégsem bíztam eléggé magamban. Versenyre menet még elszívtam egy cigit (vascső), majd utána még jobban paráztam (vascső 2), rajtot majdnem lekéstem ruhatárral szarakodás miatt (vascső 3).
Az idő fantasztikus volt (8 fok és 40 km/h szél). Az első 10 km-n jól éreztem magam, elkapott a verseny heve, érzésre jó tempóban is voltam, majd következett a rettegett rakpart. 11 km-től pedig az agyhalál. A szélben iszonyatosan szenvedtem, a kilométerjelző táblák gúnyt űztek belőlem, 13 km-nél először belesétáltam (hú, de utálom magam miatta azóta is), aztán fordító után szembeszél. Ekkor találtam egy futót nekem jó tempóval, és beálltam mögé úgy 3 km erejéig, aztán a frissítőpontnál megvárta, míg szépen elmegyek. (Ezúton is elnézést szeretnék kérni tőle, tutira zavartam.) Az ő háta segített át a holtponton, vagy inkább holtsávon. A maradék rakparton küzdöttem, mint malac a jégen, a Margit híd a pöfögő autókkal már maga volt a pokol, a 20 kilis tábla pedig a Sátán manifesztációja.
Itt már hiába jött ismerősöm segíteni, hiába hajtott, szívem szerint csak leültem volna a földre, és engem-mindenki-hagyjon-békén fejjel utáltam volna a világot és magamat. Célfotóra azért kiküzdöttem magamból egy mosolyt, beporoszkáltam a 2:15-ös iramfutók előtt (haha, ők drukkoltak, hogy menjek be előttük, és az még király), átvettem a befutócsomagot és iszonyatosan dühös voltam. Magamra. Egy ideig annak is képtelen voltam örülni, hogy megcsináltam (végül is). (Az öröm csak napok múlva jött, amikor ismerősök gratuláltak, mert kívülről az látszik csak, hogy megcsináltam, nem az, hogy mekkorát csalódtam magamban. Az ő gratulációik miatt tettem magam ezen túl valamennyire.)
S hogy miért voltam dühös? Mert lehetett volna jobb. Lehetett volna 2 óra alatt. Több volt bennem, de nem tettem bele mindent. Fejben elúsztam, már a rajt előtt. Lehetett volna sokkal kevésbé szenvedős, ha nem parázom túl magam az egész verseny, meg az időjárás miatt, ha nem kések el, és persze ha letettem volna azt a nyomorék cigit.
Hol tartok most? A félmaraton után ki akartam venni egy hét pihenőt. Ebből mindenféle egészségügyi probléma és sulis b*szakodás miatt egy hónap lett. Most még a megfázásomat nyögöm (a kövek előtt: eléggé lázas voltam múlt hétvégén, aztán meg még napokig olyan gyenge, mint a lepkefing, és olyan rekedt mint Horváth Charlie), de ennek hála a cigit a héten már minimumra szorítottam, hétfőtől pedig teljesen, totálisan abba akarom hagyni. Még egy félmaratonomat nem cseszem el.
Tehát jövő héttől 6 hetes felzárkóztató tanfolyam magamnak, kajára odafigyeléses (annyi szemetet eszek mostanában, mint az állat, pedig nem szokásom), reggelizős, nem cigizős, szigeten zenéthallgatósfutós, június 10-re kétórásfélmaratonbecélzós felkészülés vala. Addig pedig neveztem a diszkriminatív futóversenyre (Coca Cola Testébresztő női futógála, istenem, de hülye neve van), és tök menő rajtszámom van. (456, muhaha)
Utolsó kommentek