Van az úgy, hogy az ember lányát rossz útra viszik a barátai. És van az úgy, hogy az ember lányát hosszú, tervezetlen, hegyes-völgyes útra viszi A barátja.

Hazaértünk tehát a Normafáról, féléjfél magasságában. Nekem még semmi cuccom nem volt összepakolva másnapra, így ASAP elkezdtem összerámolni. Bringásgatya, bringáskesztyű, ruha, strandfelszerelés, bringásmez...szépen lassan alakult a dolog. Terv szerint egy ideig mentem volna velük, aztán vagy megfordulok és hazatekerek vagy felszállok egy vonatra, ami visszavisz a kiindulópontra, Balatonmáriafürdőre. Pont ezért, mivel várhatóan legalább 40-50kilit tekerek, vettem magamnak némi Jóreggelt-kekszet és müzliszeletet. Miért pont ezeket?

Semmiképpen se csomagold el a túróscsuszát, felejtsd el az olyan ételeket, amiket normál esetben tolnál. Stresszhelyzetben nem szabad ilyen kajákkal, emésztéssel tovább terhelni a szervezetet. Könnyen felszívódó, nagy energiatartalmú dolgok a barátaid. Csoki például nagyon jól tud jönni, de ugye ilyen melegben három perc alatt szublimál a zsebedből. Ezt a problémát hidalja át a müzliszelet. Ugyanazt tudja, de nem folyik el. Esetleg ugyanígy jó lehet a Jó reggelt! szelet. Nem véletlenül látsz szinte minden sportban frissítéskor banánt. Magas Ca és Mg tartalma megelőzi a görcsölést és tápanyagként is szolgál. (forrás)

3:30kor tehát csörgött az óra, mert 4:31kor indult a HÉV a Batthyány térig, onnan pár perc a Délibe, hogy 5:00-ra ott legyünk a találkozóhelyen. Pakolás, reggeli, bringára pattanás és a táska úgy feszült a tüdőmnek, hogy levegőt sem kaptam - 15kiló volt a hátamon legalább. Legurulás a megállóba, és első sokk: a 4:31-es HÉV csak hétköznap jár. Ma szombat van. Anyád.

35 perc és kb 15 km volt köztünk és a Déli között. Bringára fel, rohanás. A gerincemet nyomta a táska, félig még aludtam, de hálistennek kevesen voltak az utakon, így tudtunk menni a rakparton. Sokat segített, hogy volt, aki mögött szélárnyékban menjek, olyankor egyszerűen az előttem haladó lábát nézem, kikapcsol az agyam, üdv aktív hipnózis. A Moszkván Széll Kálmánon utolért minket egy másik fixis, megkérdezte tőlem, hogy Déli? Mondom jepp. Így hárman gurultunk be 5:05 magasságában.

Rögtön ott találkoztunk egy sráccal, akinek a Déli előtt 20 méterrel törött el (!) a váza, így nem tudott jönni. A többiek már szépen gyülekeztek a megbeszélt helyen, megvettük a jegyeket, kézfogás, pacsi, úgysem jegyzem meg a neveteket, bocsi. Indult a vonat, második sokk: az elvileg beígért plusz bringáskocsi sehol. Nem is normális méretű vagon volt, hanem egy alig 16 férőhelyes kocsirész a vonaton (ami amúgy is szériatartozék azon a járaton). Mi voltunk 15-en, és 3 bringa már állt fent. Mindegy, besuvasztottunk mindent.

Én elaludtam egy órára, aztán meglepő módon időben értünk le Máriára. Ott átöltözés, egyeztetés a kísérőautóval a pihenőkről, amiben végül így állapodtak meg: Badacsony, Balatonfüred, Balatonkenese, Balatonlelle, haza. Én őszintén szólva nem akartam sok vizet zavarni, hiszen sejtésem volt arról, hogy rám kell majd várogatni az első szakaszon és Füredig úgyse jutok már el. Lőttünk egy előtte képet...és már indultunk is.

14+1 :)

1. szakasz - a problémafelismerés szakasza

Rögtön a boltot céloztuk be, mindenki vett még egy-két müzliszeletet, péksütit, üdítőt, meg egy karton ásványvíz került a kocsiba, ha esetleg nem lenne csap a pihenőhelyen. Én meg önmagamat nem meghazudtolva természetesen elestem, mikor nem tudtam kikerülni az előttem megállót és beakadt a klipszbe a lábam. Ön- és közveszélyes vagyok, na.

Indulás után kiderült, hogy túl sokan vagyunk és túl tapasztalatlanok az együtt bringázáshoz. A szélárnyékot tartani nehéz volt, hol fékezni kellett, hol *****gyorsan utolérni a hirtelen elhúzó előttem levőt. Egy idő után megkértem Zsoltit (ezer hála neki), hogy álljon elém, menjen egy tempót, én meg megyek utána. Egész sokáig vitt a hátán, a tekerés amúgy meglepően jól ment - és ami még meglepőbb, nem maradtam le. Keszthely és Gyenesdiás között az általam utált autók-között-bringázás jött, ahol felmerült a második probléma: nem vártuk meg egymást, nem figyeltünk a másikra, én-még-pont-beférek-bár-az-utánam-jövő-lemarad. Az eleje (számomra) kicsit kemény tempót diktált, de próbálkoztam.

Ami még fura volt, hogy én még sosem tekertem annyit, hogy szükségem lett volna menet közbeni frissítésre. Ez volt a harmadik probléma, de szerencsére volt, aki odafigyelt rám helyettem is: párom mindig jött és szólt, hogy egyek-igyak. A lényege ennek, hogy ha azt érzed éhes/szomjas vagy, akkor már rossz, így szabályos tömni kell magadat. Kellemetlen néha, de hasznos. Amint kiértünk Vonyarcról, csillapodni látszott a forgalom, és az első feltűnő MOL bringapontnál meg is álltunk egy percre, hogy bevárjuk a lemaradókat - akik között nem voltam ott, háháháhá.

Badacsonyi pihenő - csendélet

Még 10km volt hátra Badacsonyig, innentől abszolút sík terep jött, és néhány helyen kipörgettük a 35 km/h-t is. Mentem szélárnyékban mindig valaki mögött, és meglepő módon nem görcsöltem el, nem robbant fel a tüdőm és nem fájt mindenem. Badacsonyban aztán rövidre tervezett, de kicsit hosszabb pihenő következett - új ISO-italok keverése, kicsi nyújtás, meg a közben defektet kapott srác telefonon hívogatása (eredménytelenül). Megbeszéltük a felmerült problémákat - például hogy vagyunk néhányan, akik a 30 km/h-s tempót tuti nem fogjuk bírni végig (igen, fogJUK...), úgyhogy álljunk be 27-28km/h környékére síkon, felfele-lefele meg mindenki megy saját tempóban.

Én személy szerint annyira jól voltam, hogy nem is értettem...20km-re voltunk Révfülöptől, logikusnak tűnt, hogy oda elmegyek, fogok egy kompot ha meghalnék, déli part és Máriafürdő. Vagy elmegyek Balatonudvariig, ahol most épp a nagyszüleim nyaralnak. Így indultunk neki a 2. szakasznak.

2. szakasz - az összeszokás szakasza

Az északi part gonosz hely olyan kocabringásoknak, mint én is vagyok. Az egyetlen szerencsém, hogy SS-sel voltam (váltó nélküli, de nem fix hajtású bringa), így lejtmenetben tudtam gurulni, pihenni. Itt hoztam be a srácokat, akiknek tekerniük kellett - de felfele meg izomerő híján ők hagytak ott engem.

Lillasára <3

Egyre jobban ment a sorban haladás, egyenletesebb lett a tempó, oda tudtam figyelni a kajálásra. Szépen lassan elhagytuk Révfülöpöt és beértünk Udvariba...de hát innen már csak 15km Füred, odáig már csak elmegyek. Egyre többet beszélgettünk, és egyre biztosabb voltam benne, hogy nem fogok megállni Füreden. Igen, felfele haldokoltam, igen, éreztem a lábaimat, de nem kellett rám várni, nem maradtam le, a srácok segítettek és hagyták, hogy a lábvizükön menjek olyan tempót, mint ők. Néha vezettem is, mikor valamiért leszakadtam, na az nem esett annyira jól :)

Füreden Tesco, szokásos ISO-keverés, evés, nyújtás. A harmadik szakasz keményebbnek ígérkezett a kenesei emelkedővel, de ha azon túlvagyunk, onnan már csak a földvári, és végig sík a terep...meg a déli parton már jár a vonat, ha bármi gond lenne.

3. szakasz - a mélypont szakasza

Füredről úgy indultunk, hogy szembejött egy emelkedő. Ennek fél óra pihenés után a lábaim nem annyira örültek, de az tartotta bennem a lelket, hogy ha felfele megyünk, utána le is kell jönni valamikor...női logika, ugyebár. De igazam lett, láss csodát.

 Füredi emelkedő túloldala by FGH Balcsikerülő csapat

A baj az volt, hogy itt jött a holtpont. 100km után nem is csoda, hogy jön egy ilyen. Mivel 47 napja nem ettem cukrot a gyümölcsökön kívül, a müzliktől eszméletlen felpörögtem, de azért van egy pont, ahol már az sem nagyon segít. Az út "hullámzott", kicsit feltámadt a szél, volt, akinek elgörcsölt a lába. Nagyon szenvedtem, bár ez kívülről nem látszott. A kenesei emelkedő előtti sík részen próbáltam szépen, egyenletesen pörgetni, öten mentünk együtt, de nem igazán éreztem húdefaszán magamat. Az az emelkedő meg...felrugdostam a biciklit valahogy, miközben magamban duruzsoltam minden egyes lökésnél, hogy "Szépen-lassan-szépen-lassan"...nem mintha tudtam volna máshogy.

A megbeszélt, domb aljában levő pihenőt nem vettük észre, így eltekertünk Balatonvilágosig, ami azért volt rossz, mert rákészültem lelkileg, hogy Kenese-hegy-pihenő, de így még volt 2-3 meredekebb emelkedő, amin valahogy normálisan fel kellett (volna) menni...nem is értem hogy, de elszenvedtem magam a kinézett local entertainment unit-ig (aka kocsma), hogy ott a helyi arcoktól bezsebeljek néhány cseppet sem kultúrált megmozdulást - ahogy kinéztek szerintem a kocsmárosnénin kívül nőt már évszázadok óta nem láttak. Mondhatni kínos volt.

A következő megállónak Lellét néztük ki, úgyhogy hívtam az egyik ott nyaraló barátomat, hogy mehetnénk-e oda kulacsot tölteni. Randi lebeszélve, a következő megálló Lelle-Spar. Megvártuk míg legurulnak a sörök és fröccsök, és pattantunk is a falubike-okra.

4. szakasz - a szétesés szakasza

Eleve élmény volt Világosról visszakeveredni a főútra, de eltévedés nélkül sikerült. Alig értünk el viszont Siófokig, amikor velünk tekerő szállásadónknak tönkrement a külső gumija. Stop, tervezetlen pihi. Kísérőkocsi felhív, pótkerék jön. Hárman maradtak ott bevárni a kerékcserét, hogy ők tudnak nagyob tempót menni és majd beérnek bennünket. Mi többiek elindultunk lassan, kényelmesen. Túl kényelmesen.

A szabadonfutó bringa legnagyobb baja az volt, hogy ha tekerték a 25-ös átlagot, akkor nekem az úgy jött ki, hogy tekerek-gurulok-tekerek-gurulok. Ez sokkal fárasztóbb, mint egy egyenletes tempót tekerni. Ketten már elhúztak a bolytól kicsit, így megkértem Zsoltit, hogy menjünk egy kicsit nagyobb tempót, hogy egyenletesen tudjak tekerni, mert érzem, hogy hosszútávon így leszakad a lábam. Beértük az előttünk levő kettőt, aztán felzárkóztak még ketten, végül még egy sráccal együtt lettünk heten. A földvári emelkedő előtt próbáltam lendületet szerezni, de a pont előttünk szerencsétlenkedő, indexről sosem hallott nagy fekete sportautós keresztülhúzta a számításokat.

A tetőn megálltunk vizet tölteni meg bevárni a többieket. A hármas csapat is beért minket, újra teljes a banda...indulásig. Földvár és Lelle között teljesen szétesett a csapat, 1-2-3fős csoportokra szakadtunk szét. Nekem a párom tartott szélárnyékot Lelléig (kellett is, itt már eléggé feltámadt a szél), ahova teljesen összevissza érkeztünk meg. A Sparnál aztán rapidrandi, gyors készletfeltöltés (a kísérőautót itt már lemondtuk, ha úgyis van bolt és víz is garantálva), és jöhet az utolsó 30km.

5. szakasz - a levezetés szakasza

Tökéletes volt. Egyenes, sík, szélcsendes, naplementés, monoton, 25 km/h. Aktív hipnózis again. Nem tudok érdemben mit hozzátenni, mivel szinte semmire nem emlékszem, mentem az előttem levők után, néha beszélgettünk és számolgattuk a kilométereket...a 200km betöltésénél pedig sikítoztunk egy sort. A szálláshelyen aztán gyors átöltözés, irány enni meg megmártogatni a lábfejünket a Balatonban...majd hálózsákba zuhanás és reménykedés, hogy másnap még tudok majd menni.

ϕ-lings - érzések

Először néhány adat: nettó 7-7,5, bruttó 10óra tekerés. 200km környéki táv teljesítve, 26-28 km/h átlag, 80 méter szintkülönbségű terepen, napos, általában szélcsendes vagy gyenge szeles időben. 1 ember feladta, 1 defekt miatt fordult meg,így 13-an teljesítettük a kitűzött célt. Kb 5000kcal-t használtam fel ezalatt, az esti ananászos gyrostállal (nyami), 8 müzliszelettel, 4 Jóreggelt-kekszcsomaggal, 3 Jóreggeltszendvics-csomaggal és 1 almás Zabfalatokkal, meg az 5 adag ISO itallal kb ennyit is vittem be.

Azt hiszem, az vitt végig, hogy valahol tudat alatt már 3 napja eldöntöttem, hogy végigmegyek. Amikor elkezdtem szervezni, hogy levihessem a bringát, tudtam, hogy nem fogok visszafordulni. Sokat segített, hogy nem 200km-t kellett letekernem, hanem 5*40-et. Hogy mindig ott volt a lehetőség, hogy ha feladom, nem veszek el. 

A srácok óriási pluszt adtak, egyedül biztos nem mentem volna végig, és nemcsak a szélárnyék miatt. Egyszerűen a csapathoz tartozás érzése, hogy odafigyelnek rám, és az, hogy nem kellett rám várogatni, adott annyi pluszt, amennyit pusztán izomból nem bírtam volna kitermelni.

Amire ez az egész jó volt (persze azon kívül, hogy fáking szuperhíró vagyok), hogy rájöttem, hogy ha ÉRZEM, hogy meg tudom csinálni, akkor úgy is lesz. Ezután se fogom nagydobra verni, mert bármi beüthet és feladni nem szeretem. De már Faddtól se félek annyira, mint eddig, mert a bringa úgy tűnik, megy (majdcsak kifogok valakit, akivel lehet bolyozni), a futás 5km, nem lesz gond, még az úszáson fejlődök kicsit, és még az időm se lesz borzasztó.

Azt hiszem elkezdtem hinni magamban.