Vége a régvárt és sokat reklámozott hétvégének. Elment ez a 2 nap úgy, mintha nem is lett volna, bár a testem minden izma emlékeztet rá minden apró mozdulatnál...

Péntek délután indultunk le Fadd-Domboriba, a program pedig a következő volt: pénteken ottalvás, szombat délelőttől verseny a kisebbeknek, nekünk rajt 16:15-kor. Vasárnap voltak a váltóversenyek, amiben nekem 7 km futás volt a reszortom.

Szombaton a délelőtt úgy ment el, hogy már alig volt hangom a szurkolástól. 15:30-kor álltunk neki tesómmal melegíteni, ami a 35 fokos tűző napsütésben a legkevésbé sem volt kellemes.

Izmos versenyzőlábak

Tudni kell, hogy gyűlölök edzeni, viszont versenyezni imádok. Azt hiszem félig tényleg férfi vagyok. Nem ez a lényeg, hanem hogy a női énem viszont a versenyek előtti fél napban uralkodik el rajtam: a barátomat konkrétan az őrületbe kergettem azzal, hogy "nem vagyok normális", "mit keresek én itt" illetve "meg fogok halni". A kishitűségem emberi léptékkel nehezen voltak mérhető, maradjunk ennyiben. Rinyagép és hisztispicsa, azt hiszem azt mondják az ilyenekre, igen. De nézzük akkor sorjában.

Az első menet ugyebár a 750 méter úszás tóban. Medencében nagyjából 1:40 körüli 100 métereket tudok tartani, ha megszakadok, de ugye az feszített víztükör, meg lehet benne látni...vagyis 12:30 körül tudnék úszni medencében úgy, hogy bírom az első 200-300 méter tempóját végig, így a várható szabadvizes időm 14 perc körül volt.

A titok annyi, hogy találni kell egy saját tempómnál icipicit gyorsabb embert, és a lábvizében úszni. A lábvíz egyfelől azért jó, mert nő a felhajtóerő, így kisebb energiabefektetéssel is lehet ugyanúgy úszni. Aztán nem kell folyton nézni, hogy az ember jó irányba úszik-e (na jó, azért érdemes, hátha az előtted úszó is a nádasban készül kikötni). Ha valaki mögött úszol, megnő az esélye, hogy bringázni is tudsz majd vele, a bolyozás és szélárnyék jelentőségét meg nem részletezném, ahogy a pszichológiai hatást sem - vagyis hogy csakazértse maradsz le.

Nos, sikerült a célt teljesíteni, ami aprócska víznyelések árán ugyan, de azt jelentette, hogy 13:40-es igen-igen jó idővel sikerült kikászálódnom a vízből. A depózásom nem ment rosszul, indult hát a lehető legfélelmetesebb rész, a bringázás.

Alapvetően a kerékpáros részre a terv az volt, hogy a lábamat nem széthajtva menni, amíg bírom. Nos, ezt félig sikerült is teljesíteni...

Miután 2 órával verseny  előtt (időben...) sikeresen felelevenítettem azt a valaha volt skillemet, mellyel fel-és le tudtam szállni futás közben, el tudtam indulni a két lánnyal, akikkel együtt jöttem ki a vízből - ráadásul egész vállalhatónak tűnő tempót tekertek. Bringás órám nem volt (mert fogalmam sincs hol van), így csak nagyjából tudtam tempót becsülni, de abból, hogy folyamatosan mentünk el az egyedül tekerők mellett, sejtettem, hogy nem 20-25 közötti átlaggal hasítunk, mint amire egyedül képes lennék.

Pofátlanság vagy sem, egy métert nem vezettem, csak mentem szélárnyékban. Rendesen tudtak bolyozni a csajok, így simán elértünk a fordítóig, ahol meglepő módon utolértem őket (az izomerőt követelő dombok és kigyorsítások ugye gyenge pontot jelentenek). 1,5 km-rel a vége előtt aztán robbantottak egy kicsit, így végül kb 300 méterrel leszakadva értem be...40 perces belül, vagyis 30 km/h-n felüli átlaggal. Ez az igazi WTF.

Nos, mint írtam volt, a célkitűzés felét sikerült teljesíteni a bringának - gyorsnak gyors voltam, viszont kicsit túlvállaltam magam. Az 5 km futástól vártam a megváltást, hogy az majd hajjdejól fog menni, és a 3 közül egyedül itt teljesítettem alul.

Az első másfél kilométeren magam alatt toporogtam, annyira besavasodtam a bringázástól. Haladtam, de nagyon rosszul esett. Szépen lassan azért bejáratódtam, mantráztam a szokásos rigmusaimat és imádkoztam, hogy lássam meg a fordító előtti emelkedőt...de a feketeleves éppen ott jött.

Ilyen fájdalmat én még nem éreztem. A hasamban a jobb felső kockát képező izom (vagyis annak a környékén valami) görcsölt be úgy, hogy levegő után kapkodva embrió-pózban nyüsszögtem vagy 20 mp-et a fordító utáni frissítő mellett. Innentől nem emlékszem egy lépésre sem, csak a fájdalomra. A célban össze is estem és végül szégyen vagy sem, elsírtam magam - inkább a csalódottságtól, mint a fájdalomtól.

A meglepő, hogy bár csoszogtam és meg is álltam, 29:30 körül lett az időm, tehát 5:55 körüli ezreket futottam ugye triatlonverseny végén. Ennek kifejezetten örültem volna, ha nem tudom, hogy ennél sokkal jobbat is bírtam volna...

Szombat délután aztán jött a szokásos csapatépítő program: gúlaépítés a vízben, strandröpi és pizzázás. Egyre jobb lett a kedvem, hiszen végülis megcsináltam...és már lélekben készültem a másnapi tempófutásra, a 7 km-re. Közben kiderült, hogy többeknek fájt a gyomra, úgyhogy valószínűleg a vízben lehetett valami, amiből úszás közben nyelve és a terhelés hatására a gyomrom kicsit megmakacsolta magát. Nem tudom, mi történt, de még ma is, két nappal később is húzódik. Kellemetlen, mert nyújtani nem nagyon lehet, tolom a magnéziumot és a kalciumot, aztán várom, hogy elmúljon.

Vasárnap aztán jött a buli. A váltót 3 fős csapatok csinálják, 1000m úszás, 30km bringa és 7km futás a táv. A rajt végül 11:30 helyett 11:45-re tolódott, ekkor indult tesóm a gyomorforgató vízben. Jó időt úszott, így a csapattársunk egész jó helyen indult ki bringára. Ekkor álltam neki melegíteni, kb 1 órával az indulás előtt. A napocska kisütött, a szél feltámadt, így ideális körülmények között, délután 1kor váltottam.

A terv az volt, hogy lassan haladok az elején, kényelmes tempóban 2 kilit, mert utána jött a már tapasztaltabbak által rettegett gát, 1,5 tökegyenes szakasz oda és ugyanez vissza. Mivel előre felkészített anya és tesóm (mindketten futották már ezt), ezért zenével a fülemen indultam el, ezért az odafele, amikor hátszél volt és párás, fülledt 40 fok a tűző napon, egész hamar elment. Visszafele meg jött az orbitális pofaszél, de itt is a zenémre koncentrálva aktív hipnózissal végül sikerült leérnem a gátról. Innen újra csak a kellemes frissítő részét éreztem a szélnek, és terv szerint ezt az utolsó 2 kilit próbáltam kicsit meghajtani. Kívülről ebből valószínűleg nem sok látszott, de én éreztem, na.

Aztán a befutó utolsó 200 méterén már a fénygépeknek futottam, szépen emelve a lábamat, nyújtva a tempót, beálltak mellém a lányok is, így hárman szakítottuk át a virtuális célszalagot - másodikak lettünk ugyanis a korcsoportunkban a lányok között. Ami meg aztán az abszolút keserédes szájízt megadta, az az időm: 35:26, vagyis 5:04 körüli ezrek 7 km-en át...szerintem én nem is értem. De komolyan. Azóta se térek magamhoz...és hogy miért keserédes? Mert így tudom, mennyit vett ki belőlem előző nap a hasgörcs, mennyivel jobb lehetett volna az is...de ez motivál abban, hogy majd jövőre. Mert lesz jövőre. Talán egy egész szezon...

Most a félmaratonra edzek (8 hét múlva lesz), aminek a felkészülési versenye lesz 4 hét múlva a 9 km Nike Trión. 12 hetes edzéstervet találtam kezdőknek, de magamat kicsit jobbnak minősítem ennél, úgyhogy az edzésterv 5. hetétől kezdem a felkészülést. A cél a tisztes helytállás, meg a szép új cipőm (ma nem tudtam kipróbálni, mert esett az eső egész nap) komoly próbára tétele. Gondolkozom a november közepi balatoni tördelt maratonon, de az igazi kihívás (persze az októberi után) a szilveszteri hegyimaraton lesz...előre ifjú Paravan vagyok. Mint mindig...