Két hét. 14 nap.
Nem sok. Tényleg nem. De nehéz mégis.
Nem azért, mert korog az ember gyomra. Nem azért, mert fagyiznak az emberek, mert a Mekibe hívnak a többiek, mert a Fornettis mellett megyek el minden reggel. Hanem az emberek miatt.
Tegnap családi szülinapozás volt. Nagyjából 12 "unoka", legalább ennyi szülővel meg nagyszülőkkel meg akárkikkel. És ennek megfelelő mértékben sós és édes ropogtatnivaló, cseresznye, grill, bográcsozás, 3féle torta, ezerféle süti, szendvicskrémek, házikenyér, üdítők. És ilyenkor mi van? Kerülöd az embereket. Mert 4edszerre elmondani az elhízott, tohonya háziasszonyoknak, hogy köszi nem, fogyókúrázom, és bezsebelni a lemondó pillantásokat, hogy "hát ez hülye", az idióta kérdéseket, hogy "de miből?" meg "de minek?", és végighallgatni a "egy szelettorta belefér, olyan csinos vagy", egész egyszerűen megvisel. A végére egész egyszerűen gyermetegnek tűnik, hülyeségnek, te sem hiszed el, hogy van ennek az egésznek értelme, hogy megéri. De nem akarod, nem fogod feladni, eszel némi grillcsirkét görögsalival (amiből kipiszkálod a sajtot) és azon gondolkodsz, ez mennyi kalória, mennyivel lépted túl (ha túllépted) az adagot, és akkor a vacsorádat már inkább nem eszed meg...
Aztán elgondolkozol, hogy nem ez az az út, amitől mindig is tartózkodtál? Akiket mindig kiröhögtél? Amit mindig hajtogattál: "a kalóriaszámlálás az első lépés az anorexia felé". És amikor úgy döntesz, áh, késő van, inkább nem tolod be a vacsit, kihagyod az uzsit, fele adagot eszel ebédre, akkor megfordul a fejedben: kínlódsz amúgy is, minek fokozni? Nem léptél már rá arra az útra, ami egyszer annyira csábított, de végül meg tudtál állni? Nem az csábít újra? Nem félsz? Meg tudsz-e állni újra? Miért csinálod?
Mert eredményt akarsz, gyorsan, látványosat. Két hét már elment, és te semmit nem látsz a tükörben, mert minden nap nézed - túl gyakran találkozol önmagaddal, semmi változást nem látsz. Nem hiszel a mérlegnek, nem hiszel a centiknek, a jó szavakban kételkedsz, hogy vajon csak biztatni akar, vagy tényleg látja a különbséget? Tudod, hogy ihatsz light kólát 1,5litert egy héten, és a Dürer kertben mégsem vizet kéne kérni, de sajog a szíved, hogy 2 hét után "elcsábultál", hogy nem vagy elég "kemény" - gyenge vagy és elbuktál...a megmaradt párnácskákat nagyobbnak látod, mint valaha, és mikor máskor gyulladna be a torkod és éreznéd "sose-voltam-ilyen-gyenge"-nek magad, mint most. És amikor elkezded számolgatni a torokfertőtlenítő kalóriatartalmát, akkor rájössz, hogy beteges vagy. Túl sokat vársz, túl sokat akarsz évek szenvedéséért cserébe, túl gyorsan. Feléled benned egy csomó gyerekkori álom, vágyak, amiket elnyomtál, de most újra itt vannak, elérhetővé válnak...úgyhogy egyszer csak befogod a szád.
Mert ha elbuksz, kevesebben mutogatnak rád. Kevesebben hitetlenkednek, mikor meghallják. Kevesebben legyintenek, kevesebben kérdezgetnek, kevesebben várnak el bármit...kevesebben figyelnek. És többen lesznek, akik ha meglátnak és megjegyzik, akkor elhiszed nekik - mert őszintén mondják.
A diétával és edzéssel sokszor jár együtt a paranoia. A magány, a fájdalom. És ezeket legyűrni sokkal nehezebb, mint visszautasítani egy KFC-csirkét, vagy elengedni a füled mellett, hogy "úgyis visszaszeded". A feladat megtanulni mosolyogva szenvedni, magányosan keresni a kibúvókat, úgy játszani, hogy közben az igazat ne kelljen kimondani.
Utolsó kommentek