Most olvastam Syreninek ezt a posztját, s egy hozzászólást alatta, s elindított bennem egy kisebb lavinát. Személyes élmények, tapasztalatok, avagy miért jó, ha nem csak egyfelé kondicionáljuk a hülyekölköt. In medias res.
Mondjuk nem bántam volna, így utólag, ha fiatalabb koromban többet hallom szülői/nagyszülői részről, hogy milyenszépvagykislányom, és nem csak a bátyám (ésvagy anyám kolléganői lányainak a) kinőtt cuccait kapom meg, hanem belém nevelnek némi hercegnői attitűdöt is, mert a mai napig zavarba jövök, ha valaki a külsőmet dicséri, és marhára nem értem, hogy mit lát bennem. (Mert ugye előttem is a bódiszilvi féle "eszmény" lebeg, meg hogy a magazinok címlapján milyen csajok vannak, akik ugyanannyi idősek, vagy éppen fiatalabbak nálam, s hozzájuk képest magamat kb. max. hormonzavaros kamaszfiúnak látom.)
Mindezen az sem segített, hogy általános iskolában kb. mindenki utált, mert minden tanulmányi versenyt én nyertem meg, meg ugye mellem sem volt még 12 évesen (önirónia: nem mintha mostanra kinőtt volna), tehát a népszerűségi indexem a béka segge alatt motoszkált. Középiskolában is szintén a barátnőimet vették inkább észre, így nagyon jól belenőttem a havercsaj szerepbe, akivel jókat lehet dumálni, ökörködni, s a barátnőjének kurvajósegge van. (Mondhatni nem az én önmegtartóztatásomon múlt, hogy majdnem 16 voltam, mikor először csókolóztam, és 18 is elmúltam anagyelsőnél.)
Ugyanis én világéletemben azt kaptam, hogy milyenokosértelmesvagykislányom, s így kvázi nekem az a "természetes", ha észbeli adottságaimat fényezik, mert ugye azt el is hiszem, hiszen ebben a szellemben nevelkedtem.
Ha a modellalkatomat emlegetik, néha már a sírógörcs kerülget, ha meg azt, hogy milyen szerencsés alkat vagyok, akkor meg nem értem, hogy mi olyan marha szerencsés dolog abban, hogy egy 183 centi hosszú ropira hajazok, és hogy egy ideig Anorexia volt a becenevem. (Jaigen, ha nem eszem rendesen, napok alatt képes vagyok 2-4 kilót leadni, amit aztán kínkeservesen tudok csak visszaszedni. Tényleg tiszta szerencse. S emellett hallgatom az aggódó megjegyzéseket, köszi.)
S hogy ez miért érdekes? Hát pont azért. Mert rendre alul értékelem saját magamat, sértésnek érzem, ha valaki azt mondja, hogy szép vagyok, nem pedig azt, hogy okos (pont ezért, mert vagy szép vagy, vagy okos. Ha meg netán tényleg szép és okos vagy, akkor meg húzd le szépen a rolót, mert b@szhatod a társkeresést.)
És rendre ezek miatt a dolgok miatt esek/estem pofára az életben. Mert megszoktam, hogy havercsaj vagyok. Mert mai napig furán nézek arra, aki engem szexinek/vonzónak tart. Mert továbbra sem feltételezem az ellenkező nemről, hogy ő tényleg tőlem akar valamit (és most nem oktatási segédanyagra gondolok). És megtisztelve érzem/éreztem magam akkor is, ha egy suttyóparaszt, aki esetleg nekem is bejön, lát bennem valamit. És utána mindig pofára esem, mert szellemi színvonal az úgy igazából mindig 0, s hallgatom a barátnők sajnálkozását, hogy miért választok mindig "rangomon alul". Hát pont ezért.
Amit otthonról hoztam.
S mi van most? Semmi. Növesztettem némi önbizalmat. Persze azért rendre előjönnek a fent látható dolgok, de egyre kevésbé határozottan. Megtanultam megköszönni a bókokat, s legalább látszólag nem kételkedni bennünk. Túl vagyok három egy éves kapcsolaton, ahol nagyon mellélőttem mindhárom esetben. Most pedig lassan fél éve kelek és fekszem egyedül, de azt már nem tudom, hogy jó -e nekem így, de most nem akarok változtatni. Nem akarok még egy elcseszett kapcsolatot. Úgyhogy amíg én nem értékelem magamat kellőképpen, addig mástól sem várhatom el.
Szóval éppen most csak azt csinálom, amiben elhiszem, hogy jó vagyok. És az nem a férfinő kapcsolat.
Utolsó kommentek