Dühös vagyok. És elkeseredett. 

Ennek most kivételesen legfeljebb annyi köze van a diétámhoz, hogy nem fordulok a szokásos komfortérzet-javítómhoz, az evéshez, így csak hisztisebb leszek, szokás szerint. De ezen kívül csak felháborít az, hogy akármibe belevágok, rajtam kívülálló okok miatt bukik meg. Azon, hogy nincs pénzem normális kaját venni, azon, hogy részrehajló cikkek jelennek meg, azon, hogy az emberek kicsinyesek és kétszínűek.

Egyszerűen nem vagyok képes elfogadni azt, ahogy egyesek a saját érdekükben váltanak oldalt, ahogy sértésként élnek meg olyan dolgokat, amiket csak maguknak köszönhetnek. Gyűlölöm az elveket. "Nekem elveim vannak". Agy helyett, persze. Megér annyit bármilyen légből kapott eszme, amit tudatosan vagy tudattalanul úgyis megcsalsz, de lehet rá hivatkozni, akár még a barátaiddal szemben is? Amikor barát és eszme között kell választani, akkor kit választanál?

Tegnap volt az eddigi (most megkezdettel együtt) 5 egyetemi évem első két értelmes, érdekes órája, amit őszintén élveztem. Ideje volt. Csoportdinamikáról szól az egyik,párkapcsolatokról a másik. Csoportdinamikán beszéltünk róla, hogy az ember minden egyes csoportban, ahova tartozik, kicsit más arcát mutatja - néha tényleg teljesen új személyiséget vesz fel - nem feltétlenül tudatosan vagy gonosz szándékból, egyszerűen ilyen a természetünk. Mi akkor az önismeret? Melyik "énem" vagyok igazán én? Azt hiszem minden nappal közelebb kerülök ennek a megértéséhez. A mai napból eddig azt tanultam, hogy nem tudok veszíteni, könnyen válok függővé, és továbbra is kívülről várom a megerősítést. Túlságosan hamar kapom fel a vizet, apróságokat veszek a lelkemre, és a rosszkedvet természetesen igen jól tartósítom.

Gyűlölöm a naivitást. Úgy érzem, hogy az emberek egyszerűen a felszínét kapirgálják annak, ami a világ valójában és nem értem, hogy nem képesek átlátni azt a szeméthalmazt, amiben fuldokolnak. Nem értem, hogy fiatal 22 évesként hogyan érthetek többet a világból, mint egyes 42 évesek. Miért látok bele úgy az emberekbe, hogy önismereti tükörnek használnak, miért mindig nekem kell rádöbbentenem őket saját magukra. 

Gyűlölöm a demagógiát. Az ész nélküli birkákat, akik a vélt vagy választott királyuk oltárán feláldozzák a saját véleményüket. Nevetségesen beszűkült, gyenge emberek ezek, akik nem képesek arra, hogy energiát fektessenek a világ megismerésébe, akik inkább elfogadják a hazugságokat és féligazságokat, mint kicsit konfrontálódjanak a valóságért.

Birkák vagyunk mind. Nem, nem bárányok, az egyház is király. Birkák, satnya, értéktelen, megnyúzható, rugdosható buta állatok, akiket ide-oda dobálnak és még bégetni sem mernek, ha ott áll a gazda. Nem nézünk egymásra, nem értjük meg a másikat, önző módon kiáltozzuk a saját vélt igazságunkat, mint az óvodában. Egyeseknek fogalmuk sincs arról, hogy ami nekik probléma, arról a másik csak álmodik - ne panaszkodj nekem Te, aki életében nem melózott, aki a szüleivel él, akinek saját lakása van, akinek a segge alatt BMW morog, hogy nem tudsz elmenni megvenni a 34627. új pár cipődet, mert leszarom, ugyanis momentán kaját venni sincs pénzem. Bizony, vannak ilyen emberek. És az ilyen emberek fogják magukat és a te nagy hazafiságodat gusztustalan módon megcsúfolva elrobbantanak ebből az országból úgy, hogy közben örömkönny folyik az arcukon.

Elegem van, rohadtul elegem, hogy bármi fontos nekem, azt nem kaphatom meg. Az nem lesz az enyém, az nem úgy alakul. Mindig majd legközelebb. Most akarok végre valamit. Gyűlölöm a realista látásmódot, ha kiszakítanak a világomból, ahol ha egyedül ugyan, de csend van, nyugalom, nekem saját lakásom és praxisom, 2-3 gyerekem, lapos hasam és egy rakás jólnevelt háziállatom. Tulajdonképpen az időterv mindehhez megvan. Már csak satnya 15-20M hiányzik hozzá és úgy élhetem az életem, hogy az ne napról napra élő mókuskerék legyen...

Elegem van, rohadtul elegem.