Reggel mikor felkeltem, hegyre futást terveztem. Aztán dombot. Aztán síkot. Aztán rövid síkot. Aztán...mire továbbgondoltam volna, rásandítottam időképre, mindenhol esőt mutatott a környéken. Na akkor ASAP indulás, mielőtt leszakad az ég.
Nem jött össze. Konkrétan ahogy kiléptem az ajtón elkezdett csöpögni, de nem vagyok cukorból, az első futásom a programban is esős volt. Nem mentem messzire, inkább körvonalban, hogy bármi van, hamar hazaérjek. Átáztam, no para, azért meleg van. Ekkor feltámadt a szél, én elkezdtem mocskos módon fázni, majd a belső szerveim jelezték, hogy most és azonnal szeretnének méregteleníteni. Rohanás haza...
Közben azért sikerült kb 4 km laza futás, amibe 3 sorozat lépcsőzés is belefért. 130 lépcsőfok, ebből kb 50 taposós, 40 egylépéses, 30 nyújtott lépéses és 10 kétlépéses, vagyis totál ritmustalan és pulzusemelő az egész. Nem ment rosszul, de jól se. Átmozgatásnak tökéletes, holnap viszont muszáj valami komolyabbat teljesíteni, lehetőleg tornával megspékelve.
Aztán. Ma megműtöttem magam, mivel a térdemen a seb elég szarul gyógyult, begennyesedett a var alatt, nem tudott tisztulni. Nem volt kellemes, de muszáj volt újra lefertőtleníteni.
Még valami. Tartozom egy vallomással. Az elmúlt egy hétben olyan szinten adtam egy pofont a diétámnak, hogy öröm volt nézni. Nagyjából 500kcal pluszt vittem be minden nap az előírthoz képest, de voltak napok, hogy volt az 800 is. Igazság szerint jól esett, lemozogtam, nem véletlen a tegnapi teljesítményem sem, árad a glükóz az ereimben. Holnap irány egy hét Horvátország, anya árgus szemei előtt, ott úgysincs semmi bűnözés, mint most. Az utolsó két hetet megtolom, és augusztus 8-án úgy zárom le a programot, hogy megpróbálok nem a szenvedős időszakra emlékezni, hanem arra, hogy ha a szervezetem cukrot kíván és én megadom neki, annak örül és attól jobban teljesít.
Végeredményben rájöttem, hogy az édesszájúságom nem szokás, hanem genetika. Lassan két hónapja (a Balatonkört kivéve) nem ettem lényegében cukrot, mégis kívánom, és ha gyümölcs formájában megkapom, akkor az...jó. Nagyon jó. Igen, van lelkifurdalásom, igen, elgondolkozom, hogy ezzel nem vágom-e gajra az egészet és igen, félek tőle, mi lesz velem a program után. De hetek szenvedése után azt kell mondjam, most, hogy fizikailag rendben vagyok (nagyjából), lassan ideje a lelki szükségleteimre helyezni a hangsúlyt. És engem megnyugtat, boldogít és felvillanyoz maga a "bűnözés" "csak mert megtehetem" érzése, az édesség és a nassolás.
Tudom, hogy Shanton pont ma linkelte, de ilyen világot akarok magamnak.
Szeretem a müzliszeleteket. Szeret(ném) a csipszet és a sajtburgert. Szeretek enni és élvezem, ha feszülősen tele a hasam. Inkább futok 4 km-rel többet naponta, állok rá a Leg magicre 20 percre, teszem fel magamnak reggel a bokasúlyaimat vagy akár leszek 3 kilóval több (és szenvedek 2 hónapot nagyobb események előtt...), mint egy egész életet éljek le sajtos masni, pizzás Fornetti és kávés müzliszelet nélkül a kalóriák bűvöletében. Nincs szükségem a korlátokra, mert ismerem a magaméit és átléptem őket. Estem már ebbe a csapdába, akkor kimásztam belőle és tudom, hogy most erősebb vagyok, mert előtte álltam meg.
Példa lehetek mások előtt? Nem hiszem. Gyenge vagyok? Talán. Boldogabb leszek így? Remélem.
És amíg a rég nem látott ismerősök azzal fogadnak, hogy "hát tudod, 11. óta nem néztél ki ilyen jól", akik meg velem csinálják végig ezt a cirkuszt azt mondják, hogy "lassan megállhatnál, még bajod lesz"...addig nincs nagy probléma. Szerintem. Éhes vagyok, úgyhogy lefekszem aludni.
Ezt meg azért, mert k****jó, és most épp ilyen kedvem van.
Utolsó kommentek